hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó — memóriádból szedd elő, s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem? hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld s megegyed — hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hova mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod. Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn, a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? S mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked? (Forrás:).
hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó- memóriából szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem? hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld s megegyed- hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elhagyott, mihelyest a várost elhagyod. Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reám gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem?
Ne érdekeljen rím, se múlt. A metafora rettenet. Minek kellene vers? Kinek? Felejtsd el ezt a versemet, gyűjts inkább luxuscikkeket, már amit meghagynak neked, sóvár, rabló idegenek! Gyűjts ágacskát, falevelet, ha lesznek még falevelek, ha marad erdő! Rengeteg a pusztulás és nem ereszt kiégő gyárak füstjele. Végül már mindent beborít az ipar mocskadéka itt és győz Euró-Ázsia, a borzadály, a mánia! Hagyd kínjaid, interneted. Tűzz fel a hegyre, míg lehet, amíg még menekítheted, ami vegzálások után is benned, épen megmaradt: búzamezőket, strandokat, működő nagyvárosokat képzelj el! Rózsakerteket teremt újjá a képzelet. És ezt már nem vehetik el pusztító hordák. Kitelel és megőriz a képzelet. A könyv lehet-e menedék? Inkább hazádul ama lányt képzeld el és ne tétovázz, ne cidrizz és ne totojázz. Búcsecs, Királykő elkever, a saját félelmeivel. Messzire láthatsz: önmagadba, lángol a jóság csipkebokra, nem olthatják ki kazánok, kirgizek, kozákok, tatárok. Itt nem találnak rád soha! És amíg te emlékezel, a többieknek nem leszel, s míg új világod tervezed, szép lassan elfelejtenek, vígan benépesítheted, az újraköltött életed!
Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet. (Toronto, 1980)
ffsc-chamber.com, 2024